A várandósság 40 hete és 81 további mód a szaporodásra címmel érkezik Anna Blix könyve! Olvass bele!

Anna Blix norvég biológus és író. Íróként és publicistaként is komoly tapasztalattal rendelkezik, tanulmányai rendszeresen megjelennek a Klassekampen tudományos rovatában.

Az emberi magzat negyven héten át fejlődik, a várandós édesanyával való kapcsolata pedig ez idő alatt olyan, mint egy parazitának a gazdaszervezettel: míg az előbbi egyre többet és többet vesz, az utóbbi majdnem belehal. Az E. coli baktérium osztódása húsz perc alatt megy végbe, a keleti szürke óriáskenguru pedig mindössze öt hétig vemhes, majd babszem méretű kicsinyt hoz világra, aki magától bemászik az anyja erszényébe. De még a leghosszabban költő madarak, a vándoralbatroszok is befejezik a kotlást tizenegy hét után. Miért hordjuk hát mi, emberek olyan sokáig szívünk alatt a magzatunkat, és vajon miért émelygünk és hányunk mindeközben? Lenne jobb módja is a szaporodásnak? Csinálja ezt valaki furcsábban, mint az ember?

A várandósság negyven hetéből mindegyik hétre jut legalább egy faj, amelyik már befejezte a szaporodást. A foltos hiéna például már tizenhat hét után szül, utódját azonban egy hosszú, péniszre hasonlító csiklón keresztül kell világra hoznia, amely menet közben felhasad. Neki vajon könnyebb? A pipabékának nincs méhe, így a petéi a duzzadt hátbőrébe ágyazódnak be. Vagyis magával viheti a kicsinyeit, nem kell a vízben hagynia őket. No és vajon mi, emberek, jól csináljuk a dolgokat?

Anna Blix szórakoztatóan, ugyanakkor nagyon szakszerűen ír például hímnős halakról és féltékeny delfinekről, miközben evolúciós vigaszt nyújt a várandósság nehézségeivel kapcsolatban, valamint magyarázatot ad arra is, hogyan szaporodhatunk legintelligensebb fajként ilyen fárasztó, de végső soron talán mégsem olyan rossz módon.

ONLINE VÁSÁRLÁS IDE KATTINTVA!

„A jó non-fiction könyveknél nincs jobb olvasmány. Szerzőik az adott terület szakértői, így szabadon, hétköznapi nyelvezetet használva írhatnak, szigorú terminológiai vagy publikációs kényszer nélkül. A biológus, író és publicista Anna Blix elképesztő érzékkel találta meg a párzásról, a vemhességről és a szexualitásról szóló, legizgalmasabb történeteket." DAGBLADET

OLVASS BELE!
41. HÉT
„Ha most nyújtózkodik egy kicsit lefelé, megfoghatja a fejecské­jét. Rengeteg haja van!"

Minden izmom megfeszül. Olyan régóta dolgozott már a tes­tem, hogy ez a pillanat eljöhessen. Újra felkelőben a nap, és most tetőzik minden: az utóbbi órák kemény izommunkája, és hogy hónapok óta rendíthetetlenül növekedett bennem egy má­sik, apró test. Egészen tegnap estig józan gondolkodású ember voltam, konkrét elképzeléssel és véleménnyel arról, hogyan is nézzen ki a szülés. Mostanra viszont ösztönösen cselekvő állat lett belőlem.

Amióta a testem egyre erősebb összehúzódásokat produkált, és a deréktáji csiklandozásból rajtam keresztülvágtázó hullá­mok lettek, nyoma veszett a bennem lakozó embernek. Nagy morcosan kiküldtem a bábát a kórház zuhanyzójából, ahol egy széknek támaszkodva görnyedtem, és vártam, hogy a meleg víz enyhítse a fájdalmaimat. Szépen megkértem a férjemet, hogy időnként adjon nekem inni, de beszélni vagy ölelkezni semmi kedvem nem volt.

A testem gyereket szül, az agyam pedig csak kísérő.

Néhány órával ezelőtt tudatosult bennem, hogy ma éjjel jön el az idő. A kanapén fekve néztem valami sorozatot, amikor a méhem intenzívebb gyakorlásba fogott, és felerősödtek a jósló fájások. Hiába terveztem el, hogy ma este párnával a térdem között, ké­nyelmesen, teát kortyolgatva olvasok, úgy tűnt, nem tudok majd a szövegre koncentrálni. Ahogyan az utóbbi hetekben olyan sok­szor, most is pihentetni készültem a medencémet, hogy másnap tudjak járni, és gondoltam, közben majd figyelgetem a magza­tom mozgását.

     Aztán erősebbek lettek az összehúzódások, sűrűbben jelent­keztek, és egyre inkább nehezemre esett közben beszélni. Taxit hívtunk, mert arra jutottunk, hogy jobb, ha még azelőtt bejutunk a kórházba, hogy a péntek esti bulizó tömeg hazaindulna és nem lehetne kocsit fogni. A taxiban olyan volt, mintha az agyam nem tudta volna tovább kontrollálni a testemet, hogy a szokásos tár­sadalmi normáknak megfelelően viselkedjem. Az összeszorított fogaim mögül nyögések szabadultak ki, és a következő fájást vé­gigüvöltöttem a hátsó ülésen. Belekapaszkodtam az ablak fölötti fogantyúba, mire a sofőr beletaposott a gázba. Attól tarthatott, hogy a kocsijában fogok megszülni.

    Ahogy a kórházhoz értünk, a járdán újabb fájás jött rám, ös­szegörnyedtem, és csak utána tudtam bemenni az épületbe, a táskánkat is cipelő férjembe kapaszkodva. A liftben nagy leve­gőket vettem, míg felértünk a megfelelő emeletre. Csak be akar­tam jutni a szülőszobára, hogy felmérjem a terepet, megszagol­jam az ágyneműt, lássam, biztonságos-e az egész, olyan-e, mint ahol a múltkor szültem. Amikor felbukkant a bába, Torild, egy kicsit magamhoz tértem. Vele már találkoztam, tudtam, hogy ő lesz ma az ügyeletes. Örültem neki, benne megbízom. Vetkőzés közben újra elködösödtek a gondolataim, nem volt erőm vála­szolni Torild-nak, hogy hogyan képzelem az estét, csak be akar­tam állni a zuhany alá, hogy simogassa a hátamat a langyos víz, és csillapítsa a fájdalmaimat ez a felmelegített őstenger.

    Amikor szinte elviselhetetlenné vált a fájdalom, és a meleg víz is csak annyit ért, mintha valaki sebtapaszt tenne egy nyílt törésre, kicsoszogtam az ágyhoz, hogy a bába megnézhesse, mi a helyzet. Mondani egyedül annyit tudtam, hogy kapcsolják le a villanyt. Sötétben akartam szülni, mint egy állat, biztonságban a szavanna ragadozói elől. A bába belém dugta az ujjait, az

agyam pedig igyekezett értesíteni a testemet, hogy baráttal van dolga, segítővel, nincs veszélyben sem a szülés, sem a méhszáj. „Nyolc centiméter" − hallottam, miközben rámorogtam. Odébb lépett, és hagyta, hogy a testem dolgozzon, de a közelben maradt. Biztonságban éreztem magam tőle. Éreztem, hogy csorog az izzadság a mellemen, ütemesen megfeszülnek az izmaim, és minden fájással lejjebb kerül a kicsi a méhemben. Éreztem a fe­jét a szülőcsatornában, ahogy először megindul lefelé, aztán a tolófájásokkal fokozatosan vissza fel. Két lépés előre, egy hátra,

szép lassan haladunk. Az agyam tudja, hogy a testem képes rá, a méhem teszi a dolgát.

− Most lihegjen, mint egy kutya! Ne nyomjon!

Kint van a kisfiam feje, aki halkan felnyüszít, amíg még össze van nyomva a tüdeje, és a teste nem állt át a köldökzsinórról a levegőre. Egy kicsit nevetünk a testemből félig kilógó gyerek­fej különös hangján. Kívülről látom magam, visszavonulót fúj a bennem lakozó állat, újra tudok gondolkodni és beszélni, már mindjárt kész, a testem tudja, hogy túl van a nehezén. A fejecske nyirkos hajához érek.

− A következő fájásnál kint lesz − mondja a bába nyugodt han­gon.

A férjem a kezemet fogja.

Megfeszül a testem, majd lenyúlok. Aztán ott van a kicsi, a hasamon. Levegőt vesz, életében először, és az ismeretlen, ne­héz és hideg levegő egyszerre csapja meg a kis testét belülről és kívülről. Életében először száraz lesz a bőre, ahogy letörölgetjük róla a biztonságot nyújtó magzatvizet, amely olyan sokáig vette körül. A köldökzsinór még pumpálja a vért a testébe, mint egy biztosítókötél az anyaméhből. Hamarosan elvágják, és a kilenc hónapig tartó szimbiózisunk új szakaszába lép.

A hasamon fekszik, három és fél percesen és három és fél milli­árd évesen, egyszerre ősleves és vadonatúj élet. Teljesen tehetet­len, a leggyámoltalanabb újszülött az összes közül, felismeri a hangomat, érzi a tejem illatát, és felkúszik a mellemhez.

Felemeli az apró testéhez képest óriási és nehéz fejét, és rám mered, hogy felismerje az arcvonásaimat. Résre nyitja a száját, és a világ legerősebb vákuumával a mellemre cuppan. Kilenc hó­napig volt bennem, de most már végre nem én vagyok a lakása, a szopásából viszont egyértelmű, hogy még nem végeztem, a tes­tem továbbra is őt szolgálja.

Végre nem bennem lakik már az apró élőlény, amelytől olyan tüneteim lettek, mintha élősködő költözött volna belém, a tes­temet kiszipolyozó idegen test.

Hónapokon át hánytam, és úgy émelyegtem, hogy négy különböző vényköteles gyógyszert kap­tam rá. Átrendeződtek a belső szerveim, a belem és a húgyhólya­gom összehúzta magát, hogy legyen elég hely. A bőröm is addig nyújtózkodott a gerincoszlopomtól elfelé, ameddig csak tudott, a terhességi hormonoktól pedig szorulásom lett, és több órával megnőtt az alvásigényem. Hónapokig nem tudtam bekötni a ci­pőmet, kompressziós harisnyát hordtam, és az állandó refluxos tünetek miatt savlekötőt szedtem. Azért, hogy az ivadékom ki­jusson a testemből, az ízületeim kilazultak, és a csontjaim tá­volodni kezdtek egymástól, a medencém pedig minden megtett lépéssel jobban fájt. Az apró, bennem növekedő élőlénnyel a tes­tem magára vállalta a fajom szaporodásának terhét.

Bárcsak rakhattam volna inkább tojást, amelyet aztán a társam kelt ki! Vagy világra hozhattam volna olyan apró csecsemőt, hogy szinte észre se vegyem a szülést, aztán erszényben hord­tam volna, amíg kellően önálló nem lesz. Annak viszont örülök, hogy nem jártam úgy, mint a foltos hiéna, amelynek a nősténye hosszúkás, péniszre hasonlító csiklón keresztül kénytelen szül­ni, amely ráadásul olyan szűk, hogy az először ellő hiénamamák kölykeinek hatvan százaléka bele is pusztul a születésbe. Én nem a vázamban vagyok terhes, mint a skorpiók, akik a vemhes­ség vége felé felfújt lufikra hasonlítanak, mert a páncéljuk alatt hemzsegnek az apró utódok. Nem kell mozdulatlanul feküd­nöm egy fészekben, amíg a fiókám ki nem kel a tojásból, mint a pehelyrécének. Nem pusztulok éhen, míg a petéimre vigyázok, mint például a polipok, és nem hagyom az utódaimnak, hogy élve felfaljanak, mint némely pókfaj.

Most, ahogy itt fekszik a hasamon a kisbabám, és szép las­san felkúszik a mellemhez a legelső adag tejért, helyreállt a vi­lág rendje. A szervezetemben túltengenek a szülést beindító és fájdalomcsillapító hormonok, amelyek arról is gondoskodnak, hogy szeressem a ráncos kis lényt, miközben az egekbe repít az érzés, hogy képes voltam megszülni egy aranyos kisbabát, és megérte az a hosszú kilenc hónap. Menet közben viszont sok­szor kívántam, bárcsak valamilyen más fajhoz tartoznék, egy olyan fajhoz, amelyik máshogyan szaporodik, akárhogy, csak ne furakodjon a szövetembe egy megtermékenyített petesejt, hogy aztán a magzat átvegye az irányítást a keringésem és az egész testem fölött.

Az összes élőlény, amelyik a kisfiammal egyszerre jött a világra, és az összes szülő, attól függetlenül, hogy osztódással szaporo­dott-e; megtermékenyítetlen petesejtet rakott-e a vízbe, amely­nek aztán önállóan kellett megtalálnia a spermiumot; látta-e, ahogy kibukkan a fiókája feje a tojáshéjból; érezte-e, ahogy az ivadékai a hátán vagy a hanghólyagjában ficánkolnak; vagy ép­pen szűk szülőcsatornán préselte-e ki a kicsinyét − mind az élet fájának legkülönbözőbb ágain helyezkedünk el, de egy tőről fa­kadunk, ugyanabból az őslevesből jöttünk létre, az első élő sej­tekből. És mindannyian kellőképpen hosszan túléltünk ahhoz, hogy utódokat nemzzünk, legyen szó emberekről, amőbákról, tengerirózsákról, hiénákról, pehelyrécékről vagy éppen kengu­rukról. Az előttünk élő élőlények menet közben mind egy kicsit máshogyan változtak, míg mára az utódnemzés legkülönbözőbb fajtáival találkozhatunk a Földön.