Hogyan lesz valaki politikusból író? Mi visz át egyik világból a másikba? - interjú Dorosz Dáviddal

Dorosz Dávid neve sokaknak a politikából lehet ismerős. Pár éve visszavonult az aktív politizálástól, és az írás felé fordult. Korábban publikált a Politico Europe, a Democracy Now! és a New York Times hasábjain is, márciusban pedig első regényével, a Mindenki lelép című thrillerrel mutatkozott be a Margó Irodalmi Könyvfesztiválon. Hogyan lesz valaki politikusból író? Mi visz át egyik világból a másikba? Erről is szól ez az interjú.

A politika világából érkezel. Mikor döntötted el, hogy a beszédek és törvényjavaslatok
írását lecseréled és inkább történetet mesélsz? Miért “léptél le”?

Az írás mindig is fontos szerepet játszott az életemben – politikusként rendszeresen
publikáltam a hazai sajtóban, és megjelentek írásaim a Politico Europe-ban, a Democracy
Now!-on és a New York Times-ban is. Ezek elsősorban politikai elemzések voltak, melyekből
kiindulva 2019-ben megírtam egy non-fiction könyvet is Az idő szorításában címmel, amely a
klímakatasztrófával, a mesterséges intelligenciával és a globális feszültségekkel foglalkozott.
A Mindenki lelép-en közel két évig dolgoztam, és márciusban jelent meg. Nem én vagyok az első volt politikus, aki könyvet ír – ez világos. De úgy érzem, hogy az elmúlt tizenöt év tapasztalata, amit a politikában és az üzleti életben itthon és külföldön szereztem, olyan egyedi hangot adott nekem, amelyből egy valóban érzelmi, feszültséggel teli thriller születhetett. Egy olyan történet, amely egyszerre szórakoztat és közben tükröt tart a hétköznapi valóságunkról.
Minden sorában benne vagyok – mert minden elemét láttam, hallottam vagy átéltem.
Válaszolva a kérdésedre: számomra a politika és a történetmesélés sok szempontból
ugyanarról szól – az embereket és a motivációikat kell megérteni. Szóval valójában mindig is
történetekkel foglalkoztam. Csak most kézzel fogható formában – és ott van a könyvesboltok
polcain.

Mi visz át egyik világból a másikba? Mi az, amit az írásban el tudsz mondani, és
politikusként nem lehetett?

A Mindenki lelép nem egyszerűen egy történet, hanem egy belső küzdelem lenyomata. Olyan
dolgokról írtam benne – félelmekről, csendekről, elhallgatásokról –, amiket éveken át
magamban hordoztam, de közéleti szerepben nem mondhattam ki. Mert nem volt rá tér, vagy
mert nem volt rá nyelv. Számomra az írás szabadság. De nem megszabadulás volt a
politikától, hanem visszatérés önmagamhoz. Végre nem kellett mérni a szavakat. Csak
vállalni. Mindenki lelép története őszinte, néha kemény mondatokkal. 

“Mindenki lelép.” Érdekes címválasztás. Miből születik egy ilyen mondat –
tapasztalatból, dühből, félelemből?
Az elmúlt 15 év számtalan találkozásából, beszélgetéséből, kézfogásából, amiket
politikusként, magán emberként éltem meg. Ez a több ezer emberi történet és sors az, ami az
írói munka alapjait jelentette. A történet csavarait nem felfedve, de úgy érzem a mai
Magyországon mindenki valamilyen értelemben lelép. Fizikailag, lelkileg, erkölcsileg. Mert amiben élünk erre kényszerít minket. A karaktereimnek is ezekben küzdenek, és kell sokszor
végzetes döntéseket meghozniuk. Sokan elsőre “így jöttem” történetet írnak, én ezzel
szemben egy “így jöttünk” könyvet akartam írni.

A történet szerint egy balatoni villában vagyunk, egy baráti társasággal, akik
idő közben felnőttek, elcsúsztak egymás mellől. Hol a thriller? 

„Értem a kérdést, hiszen Te olvastad” - szerk. megjegyzés: nevet –, valóban nem egy
klasszikus thrillerről van szó. De talán épp ezért érdemes megfordítani a gondolatmenetet: mi
kell egy igazán izgalmas thrillerhez?
A műfaj célja, hogy folyamatos feszültséget és érzelmi intenzitást keltsen az olvasóban. A
történet középpontjában nem feltétlenül a tettes kiléte áll, hanem az, hogy a főszereplő túléli-
e, le tudja-e leplezni az elkövetőt, meg tudja-e akadályozni a következő katasztrófát – vagy
egyszerűen: mi fog történni most? A thriller alapmotívumai az üldözés, a paranoia, a
csapdahelyzetek és az idővel való versenyfutás.
A Mindenki lelép ezekre az elemekre épít: a múlt titkai és a jelen eseményei lassan szorítják
sarokba a szereplőket, miközben az olvasóban egyre nő a feszültség.
Kortárs regény, mert a mai Magyarországon játszódik – nemcsak a politikai térben, hanem
annak pszichológiai csapdáiban is. Olyan helyzetekben, ahol a tét sokszor nem az igazság,
hanem a túlélés. 

A regényed nem egy ember útja, hanem sok, egymással párhuzamos életé. Miért ezt a
mozaikszerű szerkezetet választottad?
“Mert így élünk. Nem egy főhős van, hanem sok mellékszereplő, akik időnként egymás
életének főszereplőivé válnak. A Mindenki lelép egy baráti társaságból indul – közös tervek,
közös nyelv, egy generáció. Aztán jönnek az évek, a döntések, a kompromisszumok – és ezek
széthúznak. Vagy épp gyanúsan közel hoznak. Mert a legnagyobb tétek, a legvvéremenőbb
meccsek a ezekben a szoros kapcsolatainkban vannak: család, barátság, szerelem. 
Ha igazat akarok írni erről a generációról – a harmincas-negyvenesekről, akik a
rendszerváltás után nőttek fel, és ma már maguk is felelőssé váltak –, akkor több szempont
kell. Mert nem csak az számít, ki hová jutott, hanem hogy közben mivé lett.
Engem az érdekelt: milyen árat fizetünk a boldogulásért? Mi ma a siker Magyarországon? És
mit veszítünk el közben – kapcsolatokat, gerincet, emlékeket?
Ezért nem egy ember története ez – hanem a miénk. Mozaikosan, töredezetten, de nagyon is
valóságosan.

A gyerekvállalás, a meddőség, a női test, a családon belüli erőszak. Egy férfi miért nyúl
ezekhez a témákhoz?
Talán inkább az a kérdés: miért ne nyúlna? A gyerekvállalás, a meddőség, a női test, a bántalmazás – ezek nem „női ügyek”. Ezek emberi sorsok, közös traumák. Mert lehet, hogy másképp éljük meg őket, de a következményeik mindannyiunk életét átszövik. És ezek többnyire csendes krízisek. A négy fal között talán szóba kerülnek, de a felszín alatt ott a szégyen, a hallgatás, a tagadás.
A Mindenki lelép női karakterei mind más döntést hoznak – és más árat fizetnek érte.
Pofonok. Fizikaiak, lelkiek, anyagiak. A női szereplőim mindegyikből kapnak. A könyv
részben arról szól, hogy harcolnak meg ezekkel, de egyikük sem egyszerű „áldozat”
vagy „hős”. Ők erősek, igen – de az erő nem jelenti azt, hogy nem lehetnek
kimerültek, megtörtek, dühösek vagy épp összezuhanók.
Az érzelmi rétegeik, a belső vívódásaik, a látszólagos stabilitás mögötti törések –
ezek érdekeltek igazán. Hogy mi van egy mosoly mögött. Egy elhallgatásban. Egy
eltúlzott mondatban.
Íróként ez a lélektani sokszínűség vonzott.
Férfiként pedig az, hogy jobban megértsem azokat a történeteket is, amelyeket
sokáig csak kívülről figyeltem. Mert ezek nem „másik nem” ügyei – ezek a mi közös
valóságunk. És ha erről őszintén akarunk beszélni, akkor nem az számít, ki írja,
hanem hogy meri-e kimondani.

A könyvben a rendszer keményen hat a szereplők életére. Lehet így magánéleteken
keresztül elmesélni egy ország történetét – úgy, hogy közben irodalom maradjon ne
politikai vádirat?

Szerintem csak így lehet.
Mert ami az elmúlt 15 évben történt, az mára mindenhova beette magát. A rendszer nem egy
külön doboz, amit reggelente bezárunk, amikor kilépünk az utcára – ott van a családjainkban,
a barátságainkban, a kapcsolataink dinamikájában.
A Mindenki lelép nem klasszikus politikai krimi – de áthatja a rendszer okozta légkör. A
fojtott hangulat, a kimondatlan félelmek, a megalkuvások – ezek nem a háttérben vannak,
hanem bennünk.
És igen, hiszem, hogy ha kortárs irodalomról beszélünk, akkor annak része az is, ami
körülvesz bennünket. Nem lehet hiteles regényt írni úgy, hogy közben elfordítjuk a fejünket
attól, ami a valóságban történik.
Ezért is nagyon igaz, amit Anna, az egyik szereplőm kimond: „ami ebben az országban
zajlik, az a krimi.”
És az áldozatok között szinte mindenki ott van.
Mi más feladata lehetne a kortárs irodalomnak, mint hogy ezekről a sebekről beszéljen?

A karakterek nem hősök. Tudatos döntés volt, hogy senkit nem akarsz megmenteni?
Nem kell őket megmenti, hiszen a történet végén azok akik képesek szembenézni
önmagukkal, bátran és keményen cselekedni, jobb helyzetbe kerülnek. Mert a bátorság
mindig kifizetődő, a sztoriban is, és az életben is. 

Azt mondtad, az írásban találtad meg azt a szabadságot, amit a politikában nem kaptál
meg. Mit jelent számodra most írónak lenni?

​​Tele vagyok történetekkel, amiket el akarok mesélni. Olyan sztorikkal, amik egyszerre
őszinték, kemények, de közben olvasmányosak is.
Már készül a második regényem, ami jövőre jelenik meg – ez is thriller lesz, csak még
nagyobb ívű. Tágabb térben, hosszabb időben, komolyabb tétekkel.
Hiszem, hogy egy ilyen sok szempontból kiszámíthatatlan világban a történetmesélés
nemcsak lehetőség, hanem felelősség is. Hogy ne csak lekössön, hanem kérdezzen is. És ne
meneküljön el attól, amit nehéz kimondani.

Mit remélsz: aki végigolvassa a Mindenki lelép-et, az máshogy fog nézni a saját életére
is?
A célom az volt, hogy kemény, húsbavágó témákról írjak könnyű, sodró stílusban. Ebben
olyan amerikai szerzők hatottak rám, mint Don Winslow vagy Attica Locke. Lassan 1
hónapja jelent meg a könyv és érkeznek az első olvasói vélemények, amiket elképesztően jó
érzés olvasni. Azt jelzik, hogy egy-két nap alatt elolvassák a könyvet, és közben saját
élethelyzeteik, döntéseik, konfliktusaik is más megvilágításba kerülnek, miközben egy thriller
minden izgalmát átélik a Mindenki lelép olvasása közben.
Ennél többet egy író nem is kívánhat. 
https://bit.ly/mindenkilelep