Bűnösök vére folyjon címmel érkezik S. A. Cosby könyve! Olvass bele!
"Vér és könny. Erőszak és zűrzavar. Szerelem és gyűlölet. A Dél ezekre a sziklákra épült..." Hamisítatlan déli noir a rasszizmus és a vallási fanatizmus brutális világából Pék Zoltán fordításában.
Számos helyen lehetett olvasni, hogy a tavaly a gondozásunkban megjelent Dennis Lehane-kötet, az Apró irgalmak vélhetően a szerző utolsó regénye (hollywoodi elfoglaltságai nem engedik, hogy elegendő időt fordítson a prózaírásra). Az amerikai kritikusok szerint nem kérdés, hogyha ez igaz, ki lesz az, aki átveszi a stafétát Lehane-tól, és e nézetet még maga a Viharsziget és a Titokzatos folyó szerzője is osztja. S. A. Cosby 2020-ban robbant be a krimiirodalomba, és titkát többek közt Stephen King is igyekezett megfejteni egy New York Times publikációban.
Részünkről tulajdonképpen nincs nagy titok: Cosby Lehane munkásságának egyenes ági leszármazottja és követője, mind témái, mind feszes, kimért, sötét prózája okán, és sikerét annak is köszönheti, hogy a gazdag karakterábrázolás és a morális dilemmák ábrázolása jóval túlmutat választott műfaja kliséin, és mélyebb érzelmi dimenziókat is érint; e témák tökéletes definíciója a Bűnösök vére folyjon című atmoszférikus thriller, mely az amerikai délre kalauzol, főszereplőnek pedig egy afro-amerikai seriffet tesz meg, akinek szeretett kisvárosát egy rasszista indíttatású gyilkosság forgatja fel.
Bár a díjak látszólag ma már nem sokat jelentenek, Cosby nem véletlenül nyerte el eddigi alig ötéves pályafutása során a Los Angeles Times könyvdíját, a Hammett-díjat és kétszer a Barry-díjat, melyet korábban olyanok vittek haza, mint Stieg Larsson, A tetovált lány szerzője, Lee Child vagy épp Carlos Ruiz Zafón.
ONLINE VÁSÁRLÁS IDE KATTINTVA!
Részlet a kötetből
„Charon megyét vérontás és sötétség szülte.
Szó szerint és metaforikusan is.
Már magát a nevet is morbid árnyak övezik. A legenda szerint eredetileg Charlotte vagy Charles megye lett volna, de a városi elöljárók túl sokáig totojáztak, és mire elszánták magukat arra, hogy a szárnybontogató táborukat hivatalossá tegyék, azokat a neveket már elhappolták előlük. Állítólag a vezetők ekkor egyszerűen addig húzták ujjukat a listán, amíg el nem értek a Charonhoz. Azok a férfiak, akiknek bőre cserzett volt, mint a kikészített állatbőr, a kezük pedig erős és nehéz, akár a sulyok, úgy keresztelték el az új települést, hogy nem törődtek a név hátborzongató eredetével. Vagy talán azért tetszett nekik, mert egy folyó vágott át a megyén és torkollt bele a Chesapeak-öbölbe, akár a mitológiai Sztüx.
Ki tudja? Ki ismerheti azoknak a rég halott embereknek a gondolatait?
Azt tudjuk, hogy az 1805-ös évben fehér földbirtokosok, akik a saját nyilvánvaló végzetük határait feszegették, éjnek évadján felgyújtották az őslakosok utolsó megmaradt faluját is azon a könnycsepp alakú félszigeten, amely majdan Charon megye lesz.
Azokat, akik megmenekültek a lángokból, muskéták terítették le, tekintet nélkül korra, nemre vagy egészségi állapotra. Ez a tragédia pusztán megnyitotta a sort a Charon történetében következő szörnyűséges borzalmak előtt. Az emberevés 1853 telén. A maláriajárvány 1901-ben. A Konföderáció Leányai piknikjén történt tömeges mérgezés 1935-ben. A Danford család gyilkosság-öngyilkossága 1957-ben. A szabadtéri keresztelés közbeni fulladások 1968-ban és így tovább. Charon megye földjét, mint a legtöbb városét és megyéét Délen, nemzedékek könnye áztatta. Egyes helyeken az alapító atyák napján minden évben úgy ünnepelték az erőszakot és a zűrzavart a főtéren, mint az úttörő szellemiség oszlopait.
Vér és könny. Erőszak és zűrzavar. Szerelem és gyűlölet. A Dél ezekre a sziklákra épült. Charon megye ezen az alapzaton állt.
Ha lenne alkalmad megkérdezni Charon néhány lakóját, a legtöbben azt mondanák, hogy ez már mind a múlté. Hogy elmosta az idő folyója, ami mindig csak előre folyik. Talán még hozzátennék, hogy azokat a dolgokat el kell felejteni, meghagyni a múltban.
De ha Titus Crown seriffet kérdezik, azt felelte volna, aki ezt hiszi, az vagy bolond, vagy hazudik. Esetleg mindkettő. És ha lett volna alkalmad az után a hosszú október után beszélni vele, azt mondta volna, hogy Charon megye alapzata rohadt és büdös, és nem csupán a bomlott hústól, de a bomlott lelkektől is. Hogy a sziklák, amelyekre a Dél épült, mozognak és széthasadnak, mint az, amire Mózes rácsapott a botjával. Csak éppen víz helyett vér és genny fakad belőle.
Talán szórakozottan megérintené a heget az arcán vagy a mellén, a szemedbe nézne, és azt mondaná azzal a rekedt suttogással, ami immár a normális beszédhangja:
– A Dél nem változik. Megpróbálhatjuk elrejteni a múltat, de úgyis visszajön, még durvábban, mint korábban. Rettenetesen.
Talán sóhajtana, elfordulna, és azt mondaná:
– A Dél nem változik... csak a nevek meg a dátumok meg az arcok. És néha még azok se változnak, nem ám. Néha ugyanaz a nap és ugyanaz az arc várja az embert, amikor lehunyja a szemét. Ott várja a sötétben..."
